Tájkép gyakorlással

Az ütőfára lesújtó gyakorlókard tompa kopogása úgy tűnt egy örökkévalóság óta betölti a lusta, forró nyári délelőttöt. Ahogy a zaj ismét kezdett monoton ritmust ölteni a középkorú férfi felsandított az izzadva vagdalkozó ifjúra. Az megérezve magán a tekintetet, jobb lábbal kitört és a férfi jobb oldalán folytatta az ütött-kopott rönk csépelését.
- Azt mondják - mély lélegzet, lépés, csapás vállmagasságban - fényes diadal volt. –
- Ki mondja Nemesenszületett? –
- Mindenki. Atyám a korona őrgrófja. –
Nolden Torquille tekintete közönyösen végigpásztázta a tisztást: a távolabbi várat, a várfal tövéhez kucorodó falut, a poros utat, a folyónál mosó, élénken fecsegő nőket, a túlpart nehéz sűrű árnyékú erdejét. Valamint a két poroszlót, akik a hátukat a karám deszkáinak vetve látványosan szótlan unalomban várták, az ifjú úrfi gyakorlásának végét, szemüket le sem véve a mosó asszonyokról lányokról.
- Akkor az is volt. Erősebben! –
Régebben talán még keresett volna alkalmat elmondani, hogy az öreg gróf  rajtaütése amivel felmentette az ostromolt Northwillt hősies tett volt, ugyanakkor a sereg érzékeny vesztesége ezekben az időkben felért egy vereséggel. Régebben biztos ki is űzték volna a megbocsáthatatlan őszinteségéért, de az évek múlásával Nolden megtanulta értékelni a fedelet a feje fölött, a meleg ételt a tányérjában és azt, ha két napnál hosszabban tervezheti a jövőjét. Szóval megtanulta befogni a száját és hüvelyében tartani a kardját.
- Legalább koplaltak volna egy keveset a hazug kurafiak! –
Dünnyögte a szakállába már csak a világ rendje kedvéért, mert legutóbbi northwill-i látogatása során meglehetősen összekülönbözött a városi őrséggel. Igaz, azt ő is készséggel elismerte, hogy jelenlegi megbízását is annak a vitának köszönheti, meg a véletlen szerencsének, hogy öreg gróf épp ott tartózkodott.
Eldanarnak - Lennar, Algright, és Nostern grófság vasakaratú urának – harmadszülött, épp kamaszkorból kifele tántorgó fiának Gerwinnek csapásai minden eddiginél erősebben sújtottak le a vétlen rönkre.
- Engedelmeddel Nemesenszületett. Elsősorban: fegyverforgatás közben nem lihegünk, mint holmi kocsis a bordélyban, nem hadonászunk akár egy dühös pór a kaszájával; és legfőbbképp nem hagyjuk szétszaladni a gondolatainkat, meg a hősi szívünket, mert abból igencsak gyors vereség lészen! Megmutatnám. –
A fegyverállványról felragadott egy gyakorlókardot, s zömök termetét, az utóbbi évtizedben erősen megnőtt „tekintélyét” meghazudtolva mély és könnyed alapállásba állt. Kardja hegye szilárdan mutatott az ifjú nemes torkának. Gerwin a nyilvánvaló lekezelés miatti sértettségét egy villámgyors dühvágással fejezte ki a nála fél fejjel alacsonyabb mesterének, aki könnyen kilépett a lesújtó kard alól és visszaszúrt. A kamaszt csak a villámgyors reflexei mentették meg egy bordákat sajdító találattól. Oldalt mozdult és félresodorta a felé tartó pengét, ám többre már nem volt ideje, amikor kiszaladt lába alól a talaj és elterült a folyóparti homokba.
- Távolság! – Ismerte fel az ifjú. A felfogó készségével sosem volt különösebb gond. A vívómester miután sikeresen felkeltette a kíváncsiságát, készséggel megmutatta a mozdulatot, amivel belépve erőlködés nélkül billentette ki az egyensúlyából. Mindezt addig gyakorolták, amíg Gerwin meg nem tudta ismételni hibátlanul a tanult elemet. Mivel ösztönös tehetsége volt a víváshoz, ez jóval rövidebb idő alatt sikerült neki, mint eddig Nolden bármelyik tanítványainak.
- Időzítés! Tempó! Technika! – És mérhetetlen sok gyakorlás! – Ismételte meg ezredjére is a krédóját
- Megmutatnám mester! – Ismételte Gerwin, Nolden korábbi szavait. Tapasztalatainak hiányosságait gyorsasággal és szapora lábmunkával pótolta. Mikor a helyzet felkínálta magát belépett elkapta a tanult módon mestere karját, s próbálta gáncsot vetve megbillenteni. Egy lépésnyire volt a sikertől, amikor ismét a földön találta magát. Nolden mosolyogva guggolt le mellé, s derűsen mondta:
- Minden támadást lehet hárítani. Minden technikát meg lehet törni Nemesenszületett. Miért érnéd be a felével a feladatnak, ha megtanulhatod a hárítását is? Talpra hát az élet csodaszép!-
Lassan elmúlt dél is mire végeztek. Senki nem vádolhatta azzal a nemrég felfogadott vívómestert, hogy nem dolgoztatja meg a pénzéért az ifjú nemest. Mindkettejük tunikáját hatalmas izzadtságfoltok tarkították némi beleszáradt sóval és folyóparti homokkal elegyedve. A levegő rezgett a tűző arany melegben, a nádszállak végein, de még a felállított pavézéken is szitakötők ültek s várták az óvatlan arra tévedő legyeket és más efféle zsákmányt. A poroszlók, beletörődve, hogy ma sem jutnak el a nyári szállás árnyékos hűvösébe, kezdték kibontani a lovak hátára málházott ennivalót, s a földre terített köpenyeken akkurátusan elrendezték a kenyeret, keménysajtot, szárított sonkát Került mellé egy halom lédús savanykás nyári alma és egy tömlő fehér bor is. Mivel ez pont egy fejjel verte a sózott húsos árpakását, amit a szakács harmadjára főzött ezen a héten – pedig még csak csütörtök volt – és az úrficskának sem okozott gondot, hogy ők is velük egyenek, ezért csak kevéssé dünnyögtek a bajszuk bozontja alatt.
-No, mára úgy-ahogy megküzdöttünk a betevő falatért! - Bólintott zord képpel Nolden. – Pakolás! – A rendre nagyon érzékeny volt, s Gerwin nem is igazán értette, hogy lehet ez valakinél ennyire fontos, aki egy szál hátizsákkal utazik keresztül-kasul a világban. Mivel már ez is a napi rutinjuk része volt, gyorsan összepakoltak, s hamarosan a gyakorló területük a szokott katonás képet mutatta. Gerwin ledobva a tunikáját egy szál berhében belegázolt a folyóba s nagy, széles karcsapásokkal jó tempóban úszott a túlsó part felé. Nolden enyhe borzongással figyelte védencét. Nem tudott úszni, s bár öreg kutya nehezen tanul új trükköket, de ismét megfogadta, hogy majd – holnap - legyőzve eddigi félelmét megkéri a grófocskát, adjon neki úszóleckéket. Ezzel megnyugtatva lelkét, ő is levette az átizzadt felső ruháját, s néhány alapos mártózás után még a vízben ülve kimosta, s elmerengve akkurátus alapossággal kifacsarta majd visszavette a könnyű nyári vásznat.
- Valami nincs rendben… - Morogta, s mire hátát egy pajzsnak vetve felrágatta a cipőit tudatosodott benne a baj. Csend volt, sűrű, neszekkel teli csend. Feljebb a folyón a nők nem a herceget nézték, mint ilyenkor mindig, maguk között nevetgélve, hanem a túlparti erdő irányába meredtek. 

 ***
Rossz nap a halálra

Nolden rezzenetlen arccal nézte a túlpartra kikapaszkodó Gerwint, s megakadt a szeme az erdő homályos árnyékában egy térdelő alakon. Ösztönös mozdulattal marta fel a pajzsnak támasztott számszeríjat, akasztotta be a kampót az idegbe és kezdte tekerni a felhúzószerkezetet. A fogasléc kétségbeejtő lassúsággal kúszott felfelé. Addigra már nyolc feléjük közeledő alakot számolt össze. Minden bizonnyal a nők fele is számosan közeledtek. Amikor a térdeplő alak rutinos mozdulattal vesszőt helyezett a hosszúíjja idegére, nem várhatott tovább. A gróf- fi épp felállt a túlparton és elbizonytalanodva nézte mentorát amint az állópajzs mögött térdelve tűnődve őt nézi. Nolden teleszívta a tüdejét és elbődült.
- Feküdj! –
Ami történt annak semmi köze nem volt holmi mágiához. Egyszerűen óriás hangja volt. Bár nem büszkélkedett vele, de nem volt olyan hatalmas csata, hogy a rábízott harminc ember ne hallott volna a parancsait ha kiabált. Gerwin úgy vágta magát hasra a vízben, hogy csak csattant, s ez elfedte a lebukó vívómester előtti pavézébe becsapódó nyílvessző tompa koppanását. Nolden felemelkedett és a számszeríjjal viszonozta a lövést. A súlyos kovácsolt acél hegyű kurta vessző, valamivel az íjász szíve fölött csapódott be, átütötte a brigandját, szétroppantotta gerincét majd elakadt a háti lemezek között. Mire természetellenes csendben hanyatt zuhant már mozdulni sem tudott. Nem rángatózott, nem vett levegőt, egyre vörösödő fejjel próbált levegőhöz jutni, de többé már nem sikerült neki.
Gerwin javára legyen mondva nem kellett hosszasan magyarázni, hogy baj van. Erős csapásokkal szelte a vizet, hogy mielőbb átjusson. Nolden felkapta a pavézét és előrenyomult a folyóban, hogy fedezze a partra kecmergő tanítványát. A támadók látva társuk halálát felordítottak, s rohanni kezdtek.
- Merwik íjra! Aldon a lovakat! – Utasította a poroszlókat. – Vidd a gróf ruháit is! –
Ekkor ért ki az első gyalogos a folyó túlpartjára, s Noldenből kiszakadt egy rövid fohász.
-  Hogy szakadna rájuk az ég! Lograndi portyázók. Merwik fedezz! Tápászkod fiú, nincs időnk!
Lehajolva fél kézzel felrántotta a vízből a nemest, s a pajzs mögé vonva sebesen hátrálni kezdett a szárazföld fele.
- Meg ne csússz, mert itt nem halhatunk meg! Sziszegte a fülébe. -
Közben Merwik felajzotta az egyik nagy harci íjat és egy tegeznyi vesszővel bevetette magát a másik, folyó felől felállított pajzs mögé. Kinézett, majd megfeszítette a 140 fontos íjat és lőtt. Az első túlpartra kiért fosztogató vállába rezegve állt meg egy nyílvessző, s az felordítva nézett fedezék után – jobb híján a folyó parti nádasba vetve magát. Két koppanás a pajzson tudatta, hogy nekik is vannak íjászaik.
- Merwik az íjászokat próbáld meg leszedni! Aldon, hogy állunk? –
- Az egyik ló kész, fent van a Nemesenszületett ruhája is, a másikat most nyergelem. –
- Itt tartunk ki, annyit ölünk meg amennyit tudunk, aztán vágta. Ennél feljebb nem tudnak átkelni… -
Mondatát éles visítások, óbégatások sora szakította félbe, ahogy a nők torkukat nem kímélve szaladtak a falu fele. A várőrség végre felfigyelt a történtekre és félreverte a vészharangot. Az érces kondulások szapora riadót vertek, a házakból tódultak ki a falusiak, s futottak a vár biztonságába. A kevéske értékeiket már korábban beszállíttata velük a gróf, aki a vakmerőségig lovagias volt, ám egyáltalán nem ostoba.
Végre kihátráltak a partra, s Nolden a pajzsot nekitámasztotta a leszúrt karónak.
- Tölts amilyen gyorsan tudsz, - nyomta a kezébe a számszeríjat - s eszedbe ne jusson kidugni a fejed! Aldon, figyeld az utat a gázló fele. Ha bármi mozgást látsz, azonnal szólj! Nem tetszik ez nekem. Mervik, hol vannak az íjászok –
- Egy pont szemben, eddig takarták őt a pajzsukkal, egy meg a félholt tölgy mögött bujkál. –
- Ugrasszuk ki! – Nem kellett magyarázni, a lassan veterán szolgálati idejű poroszló csendesen célra tartott, s lőtt, majd lebukott a pavézéje mögé. A vessző átütötte a kéreg szélét, és mint holmi útjelző pálca mutatta a lövész irányát. A lograndi nem is habozott, azonnal kilépett és már fülig húzta az íjat. Nolden rutinos mozgással felegyenesedett, célzott, lőtt és visszabukott. Ez a vessző mélyen belefúrta magát a csípőízületbe. A férfi kínordítással hanyatlott le, és hangosan sikoltozott a fájdalomtól. Az elengedett nyílvessző magas ívben röppent fel, s hullt alá. Gerwin észtvesztő sebességgel tekerte a felhúzókart, hogy újra töltse a számszeríjat.
- Egy megvan! Hol a másik? Nem látom. – nézelődött a pajzsok rései között - Mi jövünk, dupla vagy semmi! Most! – Mondta mikor megérezte a kezébe csúsztatott fegyver tusát.
Merwik felállt, kihúzta az íját, Nolden oldalt kitérdelt, s végigpásztázta tekintetével a túlpartot. Mindhárman szinte egyszerre lőttek. Elsőnek a lograndi íjász, aki váratlanul lépett ki egy göcsörtös kis tölgy törzse mögül. Másodiknak Merwik engedte el az ideget, harmadikként Nolden engedte útjára a vesszőt, az elsütőkar és a dió jellegzetes koppanó-kerregő hangjával kísérve útját.
A lograndi kapásból kilőtt vesszője megpattant a vízen, majd rossz szögben érte a pajzsot, felfele pattant a pavéze gerince mentén és mélyen belefúródott a lebukni készülő Merwik torkába. Átütötte az arc-csontját és a bal szemét. Merwik vesszője a homloka közepén ütötte át a szemközti íjász fejét és azonnal megölte. Nolden lövése elszállt messze az erdőbe.
- Vedd az íjat és fedezz! Senki nem veheti fel odaát a leejtett íjakat – Dobta le a fegyvert és kapta el a lehanyatló poroszlót. Az véres tajtékot fújva, vért könnyezve ugyan, de lélegzett. Ugyanazzal a lendülettel törte el kétujjnyival az álla alatt a kilógó nyílvesszőt. Vállára vetette a poroszlót és görnyedten futott a lovakhoz. - Aldon! Ide! Vágtass vele a várba, megyünk mi is utánatok, hozd elő a csomagomat, ha Merwik már az ispotályban lesz. -
Együttes erővel felrakták a ló hátára az eszméletlen katonát, s Aldon mögé ugorva lóhalálában vágtatva távolodott az úton.
Gerwin közben majd az egész tegezt kiürítve mindenre lőtt, ami és aki megmozdult. Nolden nyugtalanul nézett körül majd, mint akit kígyó mart meg ugrott vissza a gyakorlótérre. Kapkodva markolt fel néhány nélkülözhetetlennek ítélt fegyvert a tartóállványról.
- Visszavonulunk Nemesenszületett, hozd a számszeríjat és siess! A gázló felé van egy kis gondunk! –
A gázló közepén négy lovas kísérletezett az átkeléssel. A folyó sodrával elkeseredetten küszködő lovaik riadt horkantásokkal adták gazdáik tudtára félelmüket. 
- Ez szoros lesz. – Dünnyögte Nolden. Idefele jövet kényelmes sétatempóban jöttek lóháton, s a poroszlók gyalog kísérték őket. Most viszont csak egy idegesen táncoló riadt lovuk volt – s az származás és jog szerint is a fiatal nemest illette. Gerwin gondolkodás nélkül lendült fel a ló hátára, majd nyújtotta kezét mesterének, aki némi rugózás után lendületet vett, s majd kirántotta őt a nyeregből míg felküzdötte magát mögé. Szorosan átkarolta az előtte ülő ifjú derekát, s így nem is zuhant le, mikor az nekieresztette a kantárszárat, s harsány kiáltásokkal vágtába ugratta hátast. Meglódult a világ, a ló patkói dübörögtek a kemény agyagos talajon, s Nolden kétségbeesve kapaszkodott kézzel-lábbal a fentmaradásért. Persze mindez nem akadályozta, hogy vissza-visszalesve ne tartsa szemmel az üldözőiket. Elégedetten látta, hogy a távolság nem hogy fogyatkozott, de jócskán nőtt közöttük. Mindez addig tartott, amíg észre nem vette az úton szaladó nőket, asszonyokat.
- Nem fognak beérni a várba! – Kiabált hátra Gerwin. - Még az íjászok lővonala alá sem! -
- Senki nem hibáztathat érte, ha hátrahagyjuk őket, de a döntés a tied Nemesenszületett! –
– Megállíthatjuk őket? -
- Az esélyek ellenünk szólnak, de talán meg. Sokkal valószínűbb, hogy meghalunk, megsebesülünk, vagy elfognak. Ebben a sorrendben. –
- Akkor mester mondod, hogy mit tegyek, én meg végrehajtom. jó lesz így? –
Nolden felsóhajtott. Zsigereiben érezte, hogy így lesz, s nem sok esélyt látott a sikerre, Nyílt terepen, pikák, pajzsok, kompánia nélkül, ráadásul ketten négy ellen. Nem fogadott volna nagy összegben magukra.
- Érjük utol a nőket, aztán ott megállunk és csodát teszünk! –
A nők riadt esdekléssel fordultak az érkező nemes és a kardmester felé. Nolden harsány hangon rájuk dörrent.
-  Fussatok, ahogy csak bírtok! –
Nem kellett a bíztatás, mert a hangoskodással felhagyva, felkapott szoknyával iramodtak tovább. Nolden levetette magát a lóról, lekapta a nyeregkápáról a számszeríjat és a fogaslécet, s eszeveszett sebességgel elkezdte megfeszíteni az erős acél ívet és a hüvelykujj vastagságú szurkozott ideget. Négy könnyűlovas vágtatott utánuk dzsidáik hegye még az ég fele mutatott, s kardjaik a hüvelyeikben pihentek. Szorosan egymás mellett száguldottak, hogy egyetlen lendülettel legázolják az előttük tébláboló ostobákat.
- Kösd ki valahova a lovat, el ne szaladjon, aztán szabadítsd ki azt a hosszú kardot a nyereg alól, és gyere ide! –
Az ideg beakadt a dió hornyába, s Nolden beillesztett a vájatba egy súlyos céllövő vesszőt.
- Egy széles fejű. Az kéne. Azzal kilőném a rohadt lovát egyből. –
A harci számszeríjnál valamivel kurtább fegyver felemelkedett, s lassan megállapodott egyenesen a feléjük vágtató, víztől csöpögő csapat vezetőjének feje fölött egy ujjnyival.
- Hála a Fentieknek, csak gambeson, és pajzsuk sincs. Most segítsetek! –
Kifújta a levegőt, s anélkül, hogy végiggondolta volna, hogy hol lesz a lovas, hogyan szárnyal fel, majd ereszkedik lejjebb a vessző, a hosszú harctéri gyakorlat szülte rutinnal követte, s megelőlegezte a mozgást és meghúzta az elsütőkart. A vessző hangos kattanással kirepült, egy szemvillanás alatt megtette a fegyver és a cél közötti százötven lábnyi távolságot. Átütötte a gambesont, a nyak és a váll között, éles szilánkokká robbantotta a bal kulcscsontot, szétszaggatta a mögötte futó artériát, elroppantotta a lapockacsontot és megakadt a keményre tömött ruházat háti részében. A férfi felsikoltott és elejtette a kopjáját miközben a lövedék brutális ereje félig hátrapördítette a nyeregben. Hirtelen érzéketlenné váló ujjai közül kiesett a kantár, bal lába kifordult a kengyelből s félháttal zuhant egyenesen a jobb oldali ló patái elé. A vágtató hátas már nem tudott kitérni, s megvasalt patája hatalmasat rúgott a férfi bordáin, aki megpördült s elterült az út porában. A vágta érezhetően vesztett lendületéből.
- Tölts, - dobta a számszeríjat Gerwinnek.- A következő a tiéd. Közvetlen közelről, amikor már nem tud mit csinálni. Lősz és ugrassz! Ha elhibázod, halottak vagyunk! Add a kardot! –
Gerwin szaporán tekerte a felhúzókart, hogy mielőbb betölthesse a fegyvert. Nolden két kézre markolta a kardot, s megállt egyenes háttal, középső állásban tartott karddal, és csak remélte, hogy olyan röhejesen fest a lovas felől nézve, mint ahogyan érezte magát. Mert akkor talán nem veszi észre a kardhoz hozzámarkolt hajítóbárdot. Érezte amint a szájában összegyűlik a keserű nyál. Hegyesen kiköpött.
- Mindjárt a nyakunkon vannak. Kész vagy fiú? – Tompa kattanás, némi csörömpölés hallatszott.
- Kész, felajzva. – Gerwin hangja a szokásosnál magasabbnak tűnt.
- Az út szélére állj. Tiéd az a jobb szélső szarházi! Hagyj teret, ha kilőtted a vesszőt ugorj félre, ne törődj semmivel, hogy talált vagy sem mit sem számít, csak fel a ló hátára és vágtass! Megértetted? –
-Igen, de…  -
- Nincs de! Vágtatsz a várba, mint akit démonok űznek. Figyelj, készülj! –
Nem nézett a tanítványa felé, de nem is kellett, hogy szinte lássa maga előtt a sápadó bőrt, a testet elöntő, félelemtől szagló verejtéket, a dacosan összeszorított szájszélt. Nem sokkal volt fiatalabb, amikor ő is átesett a tűzkeresztségen és ott sokkal jobbak voltak az esélyek. A lovak patái rohanó vérhez hasonlatos gyorsuló ritmust dübörögtek a földön. A talpukban érezték a talaj remegését, s minden érzékük azt sikoltotta: „Fuss! Menekülj!” A kopják megereszkedtek, a lovasok mint a vadat űző vadászok kurjongattak a nyeregben. Még tíz láb. A látóterüket betöltötték a vágtázó katonák. Érdekes kaleidoszkópként emelkedtek ki egyes részletek. Egy ló kitágult fújtató orrlyukai, egy ordító férfi arca, meghökkentően kék szemekkel, a kopján lobogó kis vörös rongydarab. Még öt láb.
- Most! – Gerwinből farkashoz hasonlító, nyüszítő ordítás tört elő, míg Nolden tomboló viharként bömbölt bele a támadók arcába.
Jobb keze elengedte a kardot, fellendült és hatalmas lendülettel vágta bele az idomtalan csupa hegy, csupa acél hajítóbárdot a bal oldalt vágtató ló széles marjába. Az eltalált állat mintha fel akart volna ágaskodni a kíntól, de a lendületétől felbukott és áthengeredve lesodródott az útról. A hátán ülő férfinak esélye sem volt, a ló teste maga alá törte a lovasát.
A fegyvermester a dobás pillanatában gyors, táncos könnyedséggel lépett hosszan balra, így a középen vágtató lovasnak a „rossz” oldalára került, aki már tudta sem helye sem ideje nincs manőverezni.
Közvetlen Nolden mellett cikkant el a Gerwin által kilőtt nyílvessző és alulról felfele átütötte a lovas koponyáját. A hihetetlen szerencsés és tökéletes lövés azonnal megölte a jobb szélen haladót, s a megriadt mén jobbra kitörve leugrott az útról és levágtázott a learatott szántóföldön, nyergében a szalmazsákként ernyedten zötykölt lovasával. A fiatal nemes hátraugrott, szintén a tarló irányába. Az utolsónak maradt lovas ahelyett, hogy megpróbálta volna átemelni a kopjáját a ló feje fölött úgy döntött legázolja az előtte állót. A kantár apró mozdulatával szembefordította a lovat Noldennel, hogy annak szügyét és patáit használja fegyverül. Egy töredék pillanaton múlt. A legutolsó pillanatban Nolden oldalt lépett egy lábfejnyit, majd fordulásból teljes testét beleadva a vágásba, a felső állásból elindított villámló csapással lecsapta a ló mellső lábát, s továbblépett, el a ló teste mellől. A halálosan megsebzett állat a földre zuhant, s az oldalán csúszott előre, maga alá gyűrve a lograndi jobb lábát. Ló és lovas egyként üvöltött a fájdalomtól. A férfi fájdalmának és hangjának hirtelen vége szakadt, s utolsó erejével még csodálkozva nézett le a mellkasa közepén kibukkanó kopjahegyre. Az elejtett és immár saját tulajdonosa ellen fordított fegyvert az ifjú nemes Gerwin, Lennar, Algright, és Nostern grófság harmadszülöttje markolta. Elsápadva nézte amint a férfi a rugdosódó ló hátára omlik, s vére pirosra színezi az ázott gambesonját. Ekkor elhányta magát, s a maró epés sav sós könnyekkel keveredett. Lábaiból kifutott az erő, térdre rogyott és kezei megállíthatatlanul remegtek. Nolden egyetlen pontos szúrással megváltotta szenvedésétől a szinte síró hátast, majd felsegítette a földről a fiatal nemest és kétes tisztaságú ujjasával letörölte az ifjú arcát. Szinte hadarva beszélt hozzá, s ujjai
megállíthatatlanul remegtek a felgyűlt feszültségtől. Hangja erőltetetten nyugodt volt.
- Jól csináltad Nemesenszületett! Megmentetted a nőket, méghozzá egy szál berhében és ez már valami. Ha beérünk a várba leisszuk magunkat tisztességgel és ünnepelünk, de most indulnunk kell! A túlpartról bármikor lenyilazhatnak minket. Gyerünk, fel a lóra! –
Folyamatosan beszélt, amíg feltuszkolta Gerwint a ló hátára, majd visszadugta a kardot a hüvelybe és maga is felmászott és indulásra bírta a halálosan rémült jószágot, aki vágtában indult a vár és az istálló irányába. Ekkor hallották meg a vár felől tengerként morajló éljenzést. A nők beértek a faluba, s a kapu is kinyílt, hogy beengedje őket.
- Látod? - Mutatott előre Nolden. - Ne a halott katonákat, hanem őket lásd majd magad előtt, ha erre a napra visszaemlékszel. Mindet te mentetted meg! Te döntöttél úgy, hogy megmented őket és megtetted, amit kell! S ezt mindenki látta és tudni fogja!-
Amint az utolsó asszony is beért a várba ők is elérték a kaput. Fentről azonban az öreg gróf intett megálljt nekik. Két friss hátas, és a nyergükhöz kötött két alaposan felmálházott vezetékló csattogott ki a barbakán mögül. Nolden fürgén leugrott, s elkapta a kantáraikat.
- Fiam! Vágtassatok, amilyen gyorsan csak tudtok Landnordba, s vigyetek hírt bátyádnak helyzetünkről. Az ostrom elkezdődött! –
És egy intéssel útjukra bocsátotta őket. Gerwin egy pillanatig hitetlenkedve nézett a bezáruló kapura, s a felemelkedő csapóhídra amely elválasztotta a várat a szárazföldtől. Majd újra a bástyára, mintha arra várna, hogy apja ismét felbukkan és szól hozzá még néhány szót. Ehelyett látta a felszárnyaló postagalambokat, s mintha tompa bódulatban volna, hagyta, hogy Nolden lova kantárszárát fogva elvezesse.
-Egy levél - nézett bele a vezetékló hátára kötözött ismerős motyójába Nolden. – Gondolom, ez sok mindent megmagyaráz majd Nemesenszületett, de most itt az ideje, hogy eltűnjünk innen.
-Akkor irány Lennar, nehogy csalódást okozzunk nemes atyámnak! Majd az erdőben felöltözök.-
Vágtában távoztak a zordon falak alól, nem törődve az éljenző bent levőkkel, s nem látva lőrés árnyékos mélyéből őket búcsúztató Eldanar grófot sem.

                                                                                ***
                                                          Az úton való előrejutás
 
- A rohadt életbe! Most mit csináljak? – Fakadt ki kétségbeesetten Gerwin. Nolden az apró, időnkét füstöt és gőzt pöfögő tűz mellett a földre terített gambesonján feküdt. Láztól vöröslött az arca és homlokát gyöngyözve verte a víz. Bal vállán a hevenyészett kötést lassan átütötte a véres genny. Mikor felhajtotta a gyolcsot látta, hogy a sebet vörös és gyulladt terület veszi körül, s a sebszélek közötti résben az átvágott rész elfeketedett. A bomló hús édeskés bűze fojtóan fakadt fel.
Nolden megragadta Gerwin alkarját, majd erőlködve megemelte a fejét s rápillantott a vállára. Visszaereszkedett, s zihálva morogta.
- Ki kell égetned. Talán… segít… -
- Hogyan csináljam, még sosem. – De a kérdést már nem volt, aki meghallgassa. Az idős zsoldos visszazuhant az önkívületbe. Szemgolyói eszelős táncot jártak a lehunyt szemhéjak alatt, s szapora kapkodó lélegzetvételeibe időnként torokhangú szavak keveredtek. Meg-megránduló teste forró volt a láztól.
- Megmondta, hogy nem lesz jó, mégsem hallgattam rá. Mert kellettek a lovak. Gyorsabb. Hát persze. Mert én vagyok a „Nemesenszületett”! Csak meg ne halljon itt nekem! – Dühöngött kétségbeesetten, hogy abból merítsen erőt. Tőrét bedugta a vöröslő parázsba, s lekuporodva fújni kezdte a tüzet. A penge lassan meggypirosra hevült. Gerwin a megtépett ujjasából új csíkot szakított le, s körbetekerte vele a füstölgő markolatot, majd a páncélkesztyűjébe bújtatott jobbjával határozott mozdulattal megragadta a fegyvert.
- No és most? Talán rá kéne térdepelnem a karjára, hogy ne tudjon kiszabadulni…
- Eddig jó, de az ide már kevés… – Szólalt meg egy nyugodt hang a szárnyék nyitott eleje felől. Az ifjú fegyverforgató mint akit darázs szúr úgy pördült meg térdeltében, s nyújtotta előre az izzó fegyvert. Valójában, szinte vakon meredt a kinti felhős éjszakába, elvakulva a tűzzel való foglalatoskodás után.
- Ne közelíts! – Rivallt rá, s reménykedett, hogy kellőképp fenyegetőnek tűnik.
- … Ha frissiben kiégetitek akkor pont elég lett volna. Most már vágni kell. No persze még nem tőből, de akkor is. Elboldogulsz vele? – Folytatta a mondanivalóját zavartalanul az ismeretlen. karjait lazán eltartotta testétől.
- Ki a bánat vagy te és mit akarsz? -
- Jelen estben az égiek ajándéka számotokra. Anskerell Nervmann a becses nevem szolgálatodra a Phrawell-i magasiskola harmadéves hallgatója lennék. Aki történetesen ért a sebek kezeléséhez is, viszont kirabolták, egy napon és fél éjszakán keresztül bujkált haramiák elől, átfázott, éhes és segítőkész. – Felelt az ismeretlen – Szólíts csak Ansnek. Mi legyen? Belémdöföd azt a tőrt, vagy beengedsz és segítünk a társadon? -
- Egyedül vagy? -
- Igen, az égieknek hála nyomomat vesztették. Én meg az utat, Ilyen erdőt még nem láttam, erre nem készített fel az isk… Gerwinnek zsongott a feje annyit beszélt a másik.
- Lépj be, de semmi hirtelen mozdulat, különben -
- Igen tudom, nem léphetnénk már ezen túl? Dolgunk van. -
A fénykörön belül felbukkant két hosszú ujjú, ápolt, kecses kéz, majd egy lila ujjas, végül egy fiatalember hosszúkás arca, hatalmas kék szemekkel, szalmaszőke hajjal, hetyke pödrött szőke bajusszal és enyhe mosollyal.
- Bocsáss meg, de ha ideges vagyok mindig mosolyognom kell, ráadásul túl sokat beszélek és hajlamos vagyok ostoba szóvicceket elsütni. Úgy látom te nemesi sarj lehetsz nem olyan szukafattya martalóc, mint akik engem megkergettek.  Bár jelenleg eléggé khmm… Ziláltnak tűnsz. Ő az embered? – Biccentett fejével Nolden felé.
- A mesterem. Apám embere. Vívásra és életbenmaradásra tanít. Kérlek, segíts. – fakadt ki Gerwinből a kétségbeesés. Karja lehanyatlott és félrecsúszott, hogy beljebb engedje Jonsent.
- Azt hiszem arra – Biccentett Ans a tőr felé – nem lesz szükségünk. Hagy nézzem hogy állunk. -
Letérdelt Nolden mellé, s tenyerét rásimította az izzadtságtól csatakos homlokra, majd csuklóján tapintotta ki a verőeret, s számolta szapora pulzusát. Felhúzta szemhéját és nézte a másik világot pásztázó szemek táncát.
- Mikor ájult el? -
- Nem sokkal az érkezésed előtt. Két napja vágták meg karddal. Alkonyatkor esett le a lábáról. -
- Nincs sok időnk és nem tudlak bíztatni. A sebből a bomlás mérgei már szétáradtak a testében. Valószínűbb, hogy nem éli túl, de megteszek mindent. Vágunk, varrunk, imádkozunk. A többi ahogy mondani szokták a sors maga. -
E szavakkal lecsatolta a derekán húzódó tarsoly-sort, s elkezdett kipakolni. Fürge mozdulatokkal húzott elő tiszta kendőt, flaskákat, furcsa kicsi késeket, csipeszeket, s több Gerwin által ismeretlen tárgyat. Mindent akkurátusan kipakolt Nolden mellé.
- Kérlek rakj még a tűzre, most élet-halál kérdés, hogy lássak. – Szavai lelassultak, s látszott az elmélyült koncentráció az arcán. – Ha a mestered magához térne, vagy dobálná magát mindenképp le kell fognod és mozdulatlanul kell tartanod. Itt – Mutatott a seb egy darabjára - nagyon közel járunk a csonthoz és az egyik nagy érhez. Ha belevágok elvérzik. Van kérdésed? Ha belekezdek utána csendet fogok kérni amíg nem végzek,  összpontosítanom kell. -
- Nincs. Tedd amit kell. –
Ans egy flaskából bőven öntött kezeidre és a sebre az erős szagú áttetsző folyadékból. Nolden összerándult, Gerwin ujjai megszorultak mestere fején és vállán.
- Hmmm ez nem is rossz. – Dünnyögött Ans maga elé. – Lássuk milyen mély a nyúl ürege. -
Csipesszel felemelte az egyik sebszélet. Az átvágott bőr alatt alvadt vér és némi genny sötétlett. Egy csipetre fogott ruhával alaposan kitakarította a seb belsejét. Nolden feljajdult, majd elernyedt mint a rongybábú, s nem tért magához. Kétségbeesett tanítványa mindenesetre szorosan tartotta. Ans sebészkése segítségével gyors és tiszta vágásokkal távolította el az elhalt darabokat, s dobálta egyenesen a mellettük lobogó tűzbe. Közben mintegy saját magának folyamatosan kommentálta a folyamatot.
- A csontot nem ért, eret nem vágott ez jó… Végül is erős vágás… Ez mi a fene? Aha, szálak a gambesonból. Bel lett kötözve a sebbe! Gratulálok. Ez is egyfajta módja az illető megölésének. Na, kint van… Ez is. Itt már vérzik, nem is rossz. Tiszta, tiszta, tiszta… Most átöblítjük. Levágom ezt a bőrt is, nem kockáztatok. Lehet varrni. Ide egy csövecske a genny miatt, itt összehúzom, meg itt is… Tiszta gyolcs. A nagytudású Diljes magiszter most vajon miért húzná az orrát? Kit érdekel, szerintem jók vagyunk. -
Ans visszazökkent a sarkára. gondosan leöblítette a flaskából a kezét majd megtörölte és végigsimított izzadt homlokán.
- Megtettem mindent amit tudtam. A Hétszentek kezében van, a következő három nap kritikus lesz. Itatni kell, csillapítani a lázát, ellenőrizni a sebét. Kelleni fog néhány gyógynövény, ami szerencsére honos a környéken: vörösmoha, lakkostapló, vasborfű meg effélék. Azt hiszem együtt maradunk egy ideig. -
- Rendbe jön? -
- Rendbe? Az mit jelent? Lehet, hogy nem hal bele. Lehet, hogy nem fertőződik el újra a sebe. Lehet, hogy begyógyul, de felcserként többet nem tehetek érte. Soha nem lesz olyan a bal karjának a mozgása mint volt. Ahhoz legalábbis a Hármak csodájára lenne szükség, de ehhez elegendő hatalmú papról a környéken nem hallottam. Igyunk. – Húzta meg a fertőtlenítős flaskát, s nyújtotta oda Gerwinnek. – Igyunk az egészségére. A legtisztább törkölypálinka az egyetemvárostól keletre amit csak találhatsz. -
Gerwin elfogadta a kínálást, s szinte megkönnyebbült, ahogy a maróan tömény szesz végigperzselte a nyelőcsövét. Krákogott, a szeme könnybe lábadt s visszaadta az edényt.
- Köszönök mindent. S ha késve is, de engedd meg, hogy bemutatkozzam: Nosternházi  Gerwin – Nyújtott kezet Nerdhalnak - Nostern, Algright, és Lennar őrgrófjának Eldanarnak harmadik fia vagyok. És innentől az adósod. -
- Egy őrgróf -fi! – No ez azért nem semmi, már megbocsáss. – Fogadta el a felé nyújtott jobbot.
- Atyámé a rang. –
- Nekem aztán édesmindegy!- Legyintett könnyedén. - De merre is van ez a Nostern? Hallottam már róla, de a birodalmi földrajz nem az erősségem. -
- Nem csodálom Délebbre már csak a Szurdokföld és a Wély-tenger van, nyugatra meg egy havi erdőjárás után Swarbland, de az már csak kapcsolt része a birodalomnak. Szóval mi vagyunk a határvidék. Itt nem annyira a grófságon, mint inkább az őrségen van a hangsúly. -
- Ejha, s akkor mégis mit keresel itt? Azt hittem, hogy ti állandóan csak hadakoztok, ha meg nem, akkor gyakorlatoztok hadra készülvén. -
- Nos ez nagyjából igaz is. Atyám Istennek hála jó egészségnek örvend. Ő vezeti a sereget. Nagyobbik bátyám  Algright városának elöljárója, kisebbik bátyám Lennart védelmezi. Én meg mivel nem akartam pap lenni összekülönböztem atyámmal. Egy évet, némi hitelt adott a családi számlánkra s egy fegyvermestert, hogy ki tudjam találni mihez akarok kezdeni az életemmel. Nos élve a lehetőséggel elindultam a székesfővárosba megnézni magamnak a világot. -
- Már konkrétan ezt az erdőt? Semmi különös nincs benne. Kicsit sok a fa, meg hegyoldalakon nőtt. Viccet félretéve, mi történt? Hogy kerültetek ide? -
- Hát ez hosszú történet… -
- Nem baj úgy sem sietünk sehova. Reggel akarok szétnézni, gyógynövényt gyűjteni, mert a készleteim a hátizsákomban maradtak. A tarsolyokban csak azok az eszközeim vannak amiktől sosem válok meg. A hátizsák más tészta. Sajnos nem volt időm felragadni amikor ránktörték az ajtót. Tudod nekem azt mondta, hogy a férje, a fogadós borért ment a kereskedőhöz. Mit tudhattam, hogy a rokonság ilyen vérmes bugris banda. Az egyik még egy ganérakó villát is utánam vágott. Alig bírtam egy szál berhében egy ölnyi ruhával a karjaim között meglépni előlük. Háromszentek, hogy futottam a sötétben. Csak úgy lobogott a … hagyjuk! Mondták már nekem, hogy a nők fogják a vesztemet okozni, hát most tényleg nem sokon múlott… Mit röhögsz? -
Gervint csendesen rázta a röhögés amint elképzelte újdonsült ismerőse pőre menekülését.
- Megint túl sokat beszéltem igaz? -
- Hát Ans, az utóbbi hetek legszebb pillanatait neked köszönhetem. Hálás vagyok mindenért. Akad a tarisznyában még egy kis harapnivaló: némi kenyér, meg hozzá kolbász; szívesen megosztanám veled, Evés után a beszélgetés is könnyebb. - Ansnak a kolbász szó hallatára akkorát kordult a gyomra, mint  egy mérges eb morgása.
- Áldassék az önzetlenség! Két napja szedren, vadkörtén és efféle erdei étkeken élek, már a hidegrázás kerülgetett egy falat húsért. Tegnap láttam egy méretes csigát. Úgy hidd el komolyan elgondolkoztam azon, hogy megeszem Én. Egy csigát! Brrrrr! -
Közben Gerwin elővette a megmaradt szűkös készletük felét a málhazsákból. Úgy gondolta bármely különös, szószátyár és szoknyabolond őrangyalt küldtek is a Hétszentek nem fukarkodhat a megvendégelésével. Száraz kenyér, fehérkolbász és bőrtömlőben hurcolt forrásvíz ilyen jól rég esett embernek mint nekik. Az ifjú nemes bár telve volt aggodalommal, de valahogy szívét eltöltötte a bizakodás, hogy talán mégis minden jobbra fordul, s mestere túléli az esztelen kalandot. Ansnak aki a jelen örökké tartó pillanatának embere volt, tehát már időtlen idők óta éhezett, egyszerűen csak a megváltást jelentették az ízletes és tartalmas falatok. Evés után ellenőrizte ápoltja életjeleit, s vizes ruhával borította bel Nolden mellkasát, nyakát, fejét a láz miatt. Az idős zsoldos arcán lázrózsák nyíltak és egész testét rázta a hideg.
- Többet most nem tehetünk. Ezt a harcot neki kell megvívnia, mi majd virrasztunk, időnként cseréljük a borogatást és fohászkodunk. Mesélj kérlek, az idő is gyorsabban telik. -